Hajdúszoboszló ismét egy pótolhatatlan értéket veszített: életének 94. évében, 2026. április 28-án elhunyt Császi Ferenc fafaragó, a Népművészet Mestere, az „alföldi bútorstílus” megteremtője, városunk egyik legmeghatározóbb népi alkotója. Személyében nem csupán egy kivételes mesterembertől búcsúzunk, hanem egy olyan embertől is, aki egész életével a kétkezi munka becsületét, a hagyományok tiszteletét és az alkotás örömét képviselte.
Császi Ferenc 1932-ben született Hajdúszoboszlón, egy dolgos földműves családban. Már fiatal korában megmutatkozott benne a fa iránti szeretet és a mesterség iránti elhivatottság. Dóró Ferenc kerékgyártó mesternél kezdte el tanulni a bognár szakmát, ahol elsajátította a szekerek, szánkók és mezőgazdasági eszközök készítésének fortélyait. Ezek az alapok később saját, egyedi stílusának meghatározó elemeivé váltak.
A szakvizsga megszerzése után a Hortobágyi Állami Gazdaságban dolgozott, majd katonai szolgálatát követően önálló iparosként folytatta pályáját. Munkássága során hamar felismerte, hogy a fa és a vas találkozása adja meg a tárgyak valódi szerkezeti és esztétikai erejét. Ez a szemlélet későbbi alkotásain is végigvonult.
A népművészeti mozgalomba az 1970-es évek közepén kapcsolódott be. 1975 és 1993 között meghatározó alakja, majd vezetője volt a Kölcsey Ferenc Megyei Művelődési Központ tárgyformáló stúdiójának. Nemcsak alkotóként, hanem közösségszervezőként és tudásának továbbadójaként is maradandót alkotott.
Nevét nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is ismerték és elismerték. Több mint 80 hazai és nemzetközi kiállításon szerepeltek munkái. Alkotásai eljutottak Finnországba, Bulgáriába, Svédországba, Litvániába, sőt Japánba, Inami városába is, ahol egy díszes harangláb őrzi keze munkáját.
Munkásságát számos rangos díjjal ismerték el. 1977-ben Gránátalma-nagydíjat kapott a nyíregyházi Országos Népművészeti Kiállításon egy járom formájú ebédlőgarnitúráért. Ezt követte az Arany és Ezüst Plakett 1981-ben és 1985-ben, majd 1982-ben a Népi Iparművész cím. Pályájának legnagyobb elismerése 1991-ben érkezett, amikor megkapta a Népművészet Mestere díjat, amely a népművészet területének legmagasabb állami kitüntetése.
Az emberről azonban talán még többet mondanak a róla szóló személyes emlékek. Kortársai nemcsak szakmai tudása, hanem közvetlensége, segítőkészsége és önzetlensége miatt is nagyra becsülték.
Szabó István, a Hajdú-Bihar Megyei Népművészeti Egyesület tagja és régi jó barátja így emlékezett rá:
„Csak tisztelni és becsülni tudom azt az embert. Ha valami apró segítségre volt szükségem, ő soha nem mondta azt, hogy nem.”
Barátságuk az 1980-as évek közepén kezdődött. Közösen jártak kiállításokra, vásárokra, és családtagként ünnepelték egymás névnapjait. Egy különleges emlék ma is őrzi ezt a kapcsolatot: tíz évvel ezelőtt Császi Ferenc egy vékony cseresznyefa-csemetét ajándékozott barátjának. A fa ma is ott áll a Wesselényi utcán, és minden tavasszal virágba borulva hirdeti a barátságukat és a Mester életszeretetét.
„Amikor csak ránézek, mindig eszembe fog jutni, hogy ezt a barátomtól kaptam” – mondta Szabó István.
Galánfi András szintén a legnagyobb tisztelettel beszélt róla:
„Egy nagyon komoly mesterember volt, aki egy kihalóban lévő mesterséget nagyon magas szinten csinált egész életében. Ezt a mesterséget a népművészet vonalába is úgy vitte be, hogy a használati eszközökben megjelentek azok a szerkezeti díszítések, amelyek a kerékgyártó szakmára voltak jellemzőek. Ő ezt olyan szintre emelte, ami tulajdonképpen a Népművészet Mestere címre is érdemesítette őt.”
Különösen fontos öröksége a hajdúsági sírhalmok sajátos betűfaragásának megőrzése volt, amelyet nemcsak megmentett az utókornak, hanem önzetlenül tovább is adott a fiatalabb generációknak.
Elhivatottságát talán semmi sem mutatja jobban, mint életének utolsó napjai. Családja elmondása szerint még mielőtt kórházba került volna, 94 évesen is kért egy darab fát, hogy faraghasson. Ez éltette őt az utolsó pillanatokig.
Császi Ferenc nem csupán bútorokat, használati tárgyakat vagy díszeket készített – egy világot épített. Egy olyan világot, ahol a mesterség nem munka, hanem hivatás; ahol a fa nem egyszerű anyag, hanem élő örökség.
„A fa nemcsak anyag, hanem élet.” – vallotta.
És ő valóban az utolsó forgácsig hű maradt ehhez a hitvalláshoz.
